A számítógépes játékok korábban egységesek voltak. 1993-ban a „casual játék” fogalma sem merült fel, nemhogy az az elképzelés, amely szerint egy belső nézetű lövöldözős játék (az akkoriban névtelen műfaj termékeként) „hardcore darabnak” számít. Kétféle ember létezett: aki játszott számítógépes játékokkal, és aki nem. A golf, a Harpoon, a fekete macska és a szöveges kalandjátékok szerelmeseit tekintették „hardcore” játékosoknak abban az értelemben, hogy megszállottan játszottak a választott területükön.

Amikor a Myst és a CD-ROM végül meghódította a tömegpiacot, ez az „életközösség” felbomlott. A Myst, ahogyan arra Robyn Miller rámutat, nem a hagyományos értelemben vett játékosokat célozta meg. Ez az értékesítésekben is megmutatkozott. A rajongói magazinok, mint például a Computer Gaming World többé nem formálhatták az iparág ízlésvilágát: milliókra rúgott azoknak a száma, akik játékot vásároltak, de nem olvasták az említett magazinokat. Ők teljesen új játékosréteget alkottak. Ebben a helyzetben mi lehetett volna természetesebb a két tábor szembeállításánál? Bizonyos értelemben ez addigra be is következett.

A Myst történetének sajátos vonása, hogy a „hardcore” játéksajtó és a játékosbázis képviselői már a piacra dobáskor leszólták a játékot. Elhatárolódtak tőle, diavetítésnek titulálták. Elvont, ostoba feladványok tárházának, amelynek ugyan tetszetős a grafikája, de nem ás túl mélyre. „A kritikusok és a hardcore játékosok egyhangúan azzal bírálták, hogy mindössze diavetítésnek nevezhető, a játékmenet kevés tényleges interakciót tartogat” – fejtette ki a PC Gamer kritikusa, Michael Wolf 2001-ben. Ugyanebben az évben a Maximum PC rovatvezetője az „idegörlő kódfejtés és konzoldobálásra ingerlő káosz” jelzőkkel illette a szoftvert, az akkoriban realMYST néven megjelent újabb verzió pedig véleménye szerint „kiábrándító mementója annak, miért szidta olyan megátalkodottan a sajtó az eredetit már a megjelenésekor”.