A padló sima, fehér kőből volt; a székeket, e magas háttámlájú, primitív építményeket zöldre festették, bár az árnyékban egy-két nehéz fekete is meglapult. A pohárszék alatti boltívben óriási, májszínű vizsla szuka pihent, körülötte vinnyogó kölyökkutyák raja; és más zugokban is kutyák ólálkodtak kísértetként.

A helyiség és a bútorok nem lettek volna különösek, ha tulajdonosuk egy egyszerű, észak-angliai farmer lett volna, makacs arckifejezéssel, és izmos lábakkal, amelyeket térdnadrág és kamásli emel ki. Ilyen egyén – karosszékében ül, az előtte álló kerek asztalon egy korsó sör habzik – e dombok között bármely öt-hat mérföldes körzetben található, ha a megfelelő időben, ebéd után tesz látogatást az ember. De Mr. H. különös ellentétben áll lakóhelyével és életstílusával. Külsőre sötétbőrű cigány, ám ruházata és modora egy úriemberé. Legalábbis van annyira úriember, mint sok vidéki földbirtokos: talán kissé lompos, de hanyagsága ellenére kellemes megjelenésű, mivel tartása egyenes, elegáns; ugyanakkor meglehetősen mogorva. Elképzelhető, hogy egyesek bizonyos fokú modortalan büszkeséget gyanítanak emögött; bennem azonban az együttérzés húrját pendíti meg, amely azt mondja, hogy ilyesmiről nincs szó: ösztönösen tudom, hogy visszafogottságának forrása az érzelmekkel való hivalkodástól, a kölcsönös szívélyesség megnyilvánulásaitól való idegenkedés. Ő titokban szeret és gyűlöl, és egyfajta szemtelenségnek tartja, hogy viszontszeressék vagy -gyűlöljék. De nem, nagyon előreszaladtam: saját tulajdonságaimból osztok neki bőkezűen. Lehet, hogy Mr. H-nak egészen más indokai vannak arra, hogy ne nyújtsa köszöntésre a kezét egy majdani ismerőssel való találkozáskor, mint nekem. Hadd reméljem, hogy az én vérmérsékletem majdhogynem egyedi: drága anyám mindig azt mondta, hogy soha nem lesz kényelmes otthonom, és éppen az elmúlt nyáron bizonyítottam be, hogy tökéletesen méltatlan vagyok rá.